A vívás története

Volt idő, amikor minden férfi szívesen sétálgatott volna karddal a jobbján, hogy ha vitába keveredik, vagy a gyengébbik nem védelemre szorul, csak előránthassa hüvelyéből.
A paraszti családból származók azonban csupán ábrándozhattak erről, hiszen a kaszán és kapán, illetve a földműveléshez szükséges felszerelésen kívül sokáig nem nyúlhattak máshoz.
A kard viselése ugyanis az urak kiváltsága volt. Aztán feltalálták a pisztolyt, és a kard egy csapásra (vagy stílszerűen: suhintásra) kiment a divatból.

Egy 1839-ben napvilágot látott könyv így ír a vívásról:
"A test és lélek szilárdulását egyaránt eszközölő mozgások közt, mind hasznára, mind művészi becsére nézve első helyen áll a vívás mestersége, melynek szükségét az újabb időkben csak a pulykalelkűek nem érzik."

Idővel kissé megváltoztak a kardra és annak "viselésére" vonatkozó írott és íratlan szabályok, hiszen ma már a hölgyek is könnyedén kardforgatókká válhatnak. Persze ez sem volt mindig így. Nekik ugyanis a XIX. század végéig kellett várniuk arra, hogy végül kardot vagy tőrt ragadhassanak. Abban, hogy e sportágban diadalmaskodjanak, természetesen a férfiúi büszkeség mellett akkori ruházatuk – abroncsos szoknya – is nagyban gátolta őket.

HÉT LOVAGI KÉSZSÉG

A vívás kialakulása a középkori hagyományoknak köszönhető. A fejletlen haditechnika korában, amikor talpig páncélba burkolt lovasok vívtak kézitusát, a testnevelés különösen fontos szerepet játszott a harci kiképzésben. A lovagi nevelés szinte kizárólag a test edzésén alapult. A hét alapkövetelmény közül a lovaglás, az úszás, a nyilazás, a vívás és a vadászat közvetlenül, a sakkozás és a versírás – ezekkel is többek között a taktikai érzék fejlesztése – pedig közvetve szolgálták a háborús előkészítés céljait. A nehéz páncél viselése és a lovagi harcmodor is hosszas gyakorlást igényelt, melyet a békés időszakban lovagi tornákon szabadon megtehettek.

LOVAGI HARCMODOR

Magyarországon már a XI. századtól terjedni kezdett a feudális harcmodor: László király lándzsával harcolt, Kálmán pedig lovasok kiállítására kötelezte ispánjait.
1189-ben III. Béla király a Magyarországon áthaladó Barbarossa Frigyes tiszteletére szervezett lovagi tornát Esztergomban. Az újfajta fegyverforgatás azonban még a XII. század derekára sem vált általánossá a magyar nemesifjak körében.
Az 1241. évi muhi csatában elszenvedett vereség is ezt támasztja alá, illetve arra enged következtetni, hogy a magyarság addig még nem sajátította el a lovagi harcmodor ekkor már Európa-szerte ismert módszereit. (Külön kérdés, mennyire lett volna ez hatékony a kevéssé "lovagias" tatárokkal szemben.)

NEMZETI VÍVÓ INTÉZET

Az igazi, mai értelemben vett vívás csupán a XIX. században jelent meg Magyarországon. 1825-benugyanis Keglevich Ignác megalapította Pesten a Nemzeti Vívó Intézetet. 1832-től Wesselényi Miklós állt az élén, ám két esztendővel később üldöztetése miatt végül lemondott a tisztségről, mert nem akarta, hogy személye esetleg hátrányos helyzetbe hozza az intézetet.
1836-ban kiadták a vívóintézet részvényeseinek névsorát és szabályait. A szabályzat pontosan meghatározta a vezetőség feladatait, a vívófoglalkozások idejét, a mesterek és segédeik fizetését, a felvehető tanítványok számát. Az egyik alapszabály még az intézmény létrejöttének okát is megindokolta: "A Nemzeti Vívó Intézetet a szegény sorsú magyar ifjak vívásban, voltizsálásban [tornászás falovon] való kiképzésére létesítették."
A tanítványok felvételét a szabályzat a következő feltételekhez kötötte:

• "a) hogy magyar születésű legyen,
• b) hogy ne légyen tehetsége saját költségén tanulni,
• c) becsületes magaviseletéről és foglalatosságáról bizonyítvánnyal légyen ellátva,
• d) ne légyen házi vagy akármilyen nemű szolgacseléd,
• e) 12 évesnél ifjabb ne legyen."

&bnsp;

SZAKKÖNYVEK A VÍVÁSRÓL

A Nemzeti Vívó Intézet vezető- és segéd mestere, Friedrich Ferenc és Chappon Alajos ugyan külföldiek voltak, de az oktatás 1830-tól magyar nyelven folyt.
Az 1830-as évek közepétől a vívósport országszerte egyre jobban fellendült. A Kolozsvári Viadal Iskola részvénytársasággá alakult, illetve már Torontál vármegyében is működött vívóintézet. Valószínűsítik, hogy utóbbiban oktatott Domján János mester is, aki 1839-ben megírta és kiadta az első magyar vívószakkönyvet "Vi-tan" címmel.
Az írásban Domján a nálunk egyedül elterjedt kard- és szúrdavívást ismerteti szövegben és rajzban egyaránt. A sportág egészségügyi haszna mellett nem felejt el rámutatni annak hazafias jelentőségére sem.
"A fegyverforgatás a derék hazafinak, ki kedves hazájának minduntalan és mindenben szolgálni kész, elkerülhetetlen. Kitudja, mikor ülhet külső vagy belső ellenség nyakunkra, s mi akkor gyáván rabjául essünk az ellenségnek?"
A "Vi-tan" megjelenésének esztendejében adták ki Chappon Alajos mester német nyelvű vívószakkönyvét is. Chappon művében a tőrvívás, a kardvívás és a bajonettvívás módozatait ismertette. Külön fejezetet szentelt a voltizsálás elsajátításához szükséges információknak, melyet ugyancsak a vívóiskolákban tanítottak. Az író emellett rámutatott a vívás hasznosságára és arra, hogy a testünket mozgékonnyá és ügyessé tevő sport önvédelmül is szolgál.
Domján és Chappon könyvei tehát már az 1830-as években megfelelő elméleti alapot és gyakorlati útmutatást kínáltak a magyar vívósportnak, és hozzájárultak ahhoz, hogy a 40-es esztendőkre a vívás az egyik legnépszerűbb és legfontosabb sportággá váljon – és persze maradjon is a mai napig – Magyarországon.

(Az idézetek Földes Éva–Kun László–Kutassi László: A magyar testnevelés és sport története című, Budapesten 1977-ben kiadott könyvből valók.)

Szabó Viktória - 2009. március – HPM – Havi Parabola Magazin